oep

A 80-as évek elején volt egy pöngetős focink, természetesen a két csapat minden, rugólábával fixen a táblához rögzített játékosának a zöld gyepre felvésett nevével. Kora gyermekkorom ádáz csatáit vívta hétről hétre ebben a stadionban a legendás Aranycsapat és a korabeli Juventus (Zoff, Cabrini, Gentile, Scirea, Tardelli, Boniek, Bettega és természetesen Platini).

Az üveggolyó-labdával megvívott meccseken kívül alsó tagozatos koromig kevés nemzetközi futballélményem tudom egyértelműen felidézni, konkrét mérkőzésként talán csak a tragikus emlékű 1985-ös BEK-döntőt a Heyselből - ahol (leginkább Platini miatt) természetesen az olaszoknak szurkoltam.

Túljutva a beláthatatlanul hosszúnak tűnő 8 általános iskolai év felén betoppant az életembe a mexikói foci-vb és életre szóló futballfertőzést szedtem össze.

Már az gyanús volt, hogy a városunkba látogató szovjet cirkusz 1986. június 2-án a szokott időpontnál pár órával korábbra tette az előadását egy a számunkra éppolyan fontos meccs (A Meccs!) miatt, de az egyéb romantikus és nosztalgikus részleteket mellőzve a tetőpont számomra minden bizonnyal a Brazília – Franciaország negyeddöntővel érkezett el. A minden idők legjobb vb-meccseit rangsoroló top10-es (20-as) válogatásokban rendszeresen helyet követel magának ez a pokoli hőségben megvívott drámai összecsapás.

Nem véletlenül: itt most elég legyen annyi, hogy a fordulatos, feszültséggel teli rendes játékidőben a közönség által pályára követelt legenda, Zico egy zseniális passzal tizenegyest harcolt ki majd hibázott el, a ráadásban pedig az egy kiváló Platini-kiugratással egyedül kapura törő Bellone-t rántotta le büntetlenül Oscar kapus.

Az 1-1-re végződött találkozót követő büntetőpárbaj azóta önmagában legendává érett (Socrates hibázott; Zico javított; Bellone kapufát talált, de onnan Oscar kapus fejére majd a kapuba pattant a labda; a Messi színrelépéséig az Aranylabdát egyedüliként zsinórban háromszor elnyerni képes (1983-84-85), éppen aznap születésnapos Platini a lelátóra lőtte a sajátját; Julio Cesar kapufát lőtt) – én pedig egy életre megtanultam egyszuszra, hogy batsamorosayachebattistonbossisgiressetiganaplatinifernandezstopyrarocheteau (habár ezen a meccsen éppenséggel Tusseau kezdett Ayache helyett, a jelzett csapat az előző körben verte ki a címvédő olaszokat).

Nem kétséges, szerelembe estem a francia válogatottal és Bats remeklései, valamint Fernandez döntő büntetője miatt a PSG eredményeit is hűségesen követem 1986 óta, lenyelve és átlépve minden zrikát, amit kaptam amiatt, hogy egy gyarmatokról összerabolt csapatnak, egy csigaevő, önmagát gőgösen fensőbb rendűnek képzelő, a magyar szabadságharcokat rendre cserben hagyó, Trianont a nyakunkba varró stb nemzet fiainak szurkolok.

Ezt a bimbódzó szerelmet kavarta fel fájdalmasan alig 4 nappal később egy Bats hasa alatt becsúszó Brehme-szabadrúgás. Kellemetlen, nem erre számított az ember – de hát a brazilok is vezettek a negyeddöntőben, a francia ötletesség meghozza majd a gyümölcsét, és hát különben is – ők az Európa-bajnokok, tehát perdefiníció nem is nyerhet más, gondoltam naivan. De hiába egykapuztak a meccs végén a kitámadó gallok, ez már csak arra volt jó, hogy a kiugratott Völler átemelje Batsot és teljessé tegye a hidegzuhanyt. Döbbenet, letargia, sírás.

A vb után lassan kicsit enyhült a fájdalom, idővel elkezdtem kapaszkodni a majd legközelebb sikerül sablonba (párhuzamosan persze a magyar válogatott kapcsán is, akkor még nem sejtve, hogy mennyire is reménytelen vállalkozás utóbbi), de ez a bizonyos legközelebb csak nem akart elérkezni.

Bár az 1988-as EB-selejtezőket még a vb-bronzérmes gerincre épülő csapat kezdte meg (Bats, Amoros, Ayache, Tigana, Platini, Fernandez, Stopyra, Papin ott volt a szovjetek ellen Párizsban 0-2-re elbukó csapatban), a totális kudarccal végződő (8 mérkőzésen 1 győzelem és harmadik hely a csoportban) sorozat utolsó mérkőzésein már egy új csapat volt kialakulóban. Többek között feltűnt egy bizonyos Eric Cantona a kezdőben, egyszersmind a cipőjét már korábban szögre akasztó Giresse után Platini is még a 32. születésnapja előtt befejezte az aktív futballt.

Így esett, hogy az EB-n francia sikerek helyett számomra maradt a legszebb öröm: a káröröm. A házigazda német csapat az elődöntőben búcsúzott, egy legendás, a korabeli TeleSportok főcímében éveken keresztül szereplő van Basten-gólnak hála (személye révén amúgy 26 éve követem szorosan a Milan eredményeit, ami sokak fejében szintén nem fér meg: ha valaki gyerekként Juventus-szurkoló volt, az hogyan szoríthat az egyik fő riválisnak úgy, hogy közben a régi szerelmét sem tagadja meg?).

Nyögvenyelősen indultak a 90-es vébé selejtezői is, Henri Michelt gyorsan váltotta a kapitányi pozícióban Platini (apropó: tudták, hogy visszavonulása után 1 meccs 23 perce erejéig még visszatért a kuvaiti válogatott színeiben?), de vele sem sikerült kivívni a részvételt arra a vébére, ahol a németek immár aranyra váltották két ezüstöt követően a zsinórban harmadik vb-döntőjüket (ami már önmagában egy újabb bosszantó rekord a frankofónok számára).

Platini munkája azonban beérett, magabiztosan menetelt az átalakult csapat az EURO’92 selejtezőin.

Hosszú, 19 mérkőzésnyi veretlenségi sorozat produkáltak ’89 februárja és ’92 februárja között, favoritként érkeztek a tornára, ahol a svéd-dán-angol trió mellől a többséggel együtt én is magabiztos továbbjutásra számítottam. Két kellemetlen, ám védhető döntetlent (a házigazda svédek és a vb-negyedik angolok ellen) követően azonban a zárókörben ki-ki meccsen alulmaradtak a későbbi EB-győztes, jugoszlávok helyére beugró (és a fináléban szerencsére a németeket is legyűrni képes) dánokkal szemben.

Pedig valóban ígéretes gárda volt ez a ’92-es: a régiek közül Amoros, Fernandez és a csúcson lévő friss aranylabdás Papin, az eljövendő világbajnokok közül Blanc és Deschamp, a komolyabb válogatott eredmény nélkül maradók, de a mai napig egyetlen francia csapatként a majdan ’93-ban BL-t nyerő Marseille játékosai közül Boli és Sauzée, illetve a már említett zseniális Cantona volt részese a dánok elleni vereségnek.

A kiesésre apró gyógyír volt csupán, hogy egy héttel az EB után Franciaország elnyerte az 1998-as VB rendezésének a jogát, pláne annak fényében, hogy az átlagszurkoló nyilván rövidebb távú korrekcióban gondolkodott: irány Amerika!

A ’94-es selejtezőkre tovább erősödött a csapat és két körrel a vége előtt, 8 meccs után megszerzett 13 ponttal (2 pont járt a győzelemért ekkor még) nyolc év után végre gyakorlatilag bebiztosította a helyét a 12 pontos Svédország, a 10 pontos Bulgária, a 6 pontos Ausztria, 3 pontos Finnország és 2 pontos Izrael előtt – hiszen az első kettő kvalifikálta magát a vébére, azaz már matematikailag is csak Bulgáriának volt esélye beelőzni a hátralévő két fordulóban.

Ráadásul a két zárómeccset hazai pályán vívták a franciák, az utolsó játéknapon egy várhatóan tétnélkülit Bulgáriával, hiszen előtte nem lehetett probléma megszerezni legalább az egyik pontot az addigi 7 meccsén nyeretlen Izraellel szemben.
Bár ezen a találkozón némi meglepetésre Izrael vezetést szerzett, Sauzée és Ginola révén fordítottak a gallok és nem tűnt problémának az sem, hogy a 83. percben egyenlített az ellenfél. Na, hogy is lesz akkor az a vébé, kik lesznek ott, kiket kellene elkerülni, hogyan lehet majd a németeket kipofozni – számolgatott már az ember, amikor a 93. percben Izrael megszerezte a győzelmet és egy hónappal elhalasztotta a repülőjegy-foglalást, hiszen Bulgária behúzta a saját meccsét. Hirtelen komoly tétmeccsé változott az 1993. november 17-én a szintúgy a Parc des Princes-ben megvívott mérkőzés, ahol még mindig elég lett volna az iksz az amerikai úthoz.
A bukás mára ugyancsak klasszikus, a fél világ röhög azóta is azon, hogy hiába vezettek (a korábban még egy Leeds-et is angol bajnoki címre vezérelni képes) Cantona első félidei találatával a kékek, Kosztadinov még a szünet előtt egyenlített, majd a 90. percben egy feleslegesen (és rosszul, mely bűnéért a ’93-ban amúgy az év francia futballistájának választott Ginolát Angliáig kergette a közutálat) beívelt francia szabadrúgást követő gyors ellencsapásból bevágta azt a gólt, mely Bulgáriát az ígéret földjére vezette (hogy majd ott Németország testén keresztül a vb-4. helyéig jussanak). Két hazai mérkőzést előnyről elbukni mindkétszer az utolsó percben – vajon van-e ennél lejjebb?! Ha nem lett volna rendezőként a biztos ’98-as szereplés reménysugara, az ember legszívesebben a kardjába dőlt volna.

Érdemes azért felidézni a pályára lépők névsorát: Lama, Desailly, Blanc, Roche, Petit, Pedros, Deschamps, Sauzée, Papin, Cantona, Le Guen, Ginola, Guerin.

Még ezen a nyáron bemutatkozott (rögtön első meccsén 0-2-ről két góljával Csehország ellen pontot mentve) a válogatottban bizonyos Zinedine Zidane. (Erre a korszakos zsenire igazán csak egyszer tudtam haragudni, amikor ’96 tavaszán az első meccs 0-2-je után 3-0-val vágott vissza az általa vezetett és később döntőig jutó Bordeaux a Milannak az UEFA-kupában). A csapat magabiztosan, bár csak csoportmásodikként, de veretlenül; 10 meccsen két gólt kapva jutott ki az angliai EB-re – ama bizonyos bolgár pofon óta újabb két és féléves veretlenséget produkálva (16 győzelem és 7 döntetlen). Ezt novemberig újabb 7 (rendes játékidőben) veretlen meccsel 30-as szériára bővítették – fájdalom, hogy időközben az EB elődöntőjében a későbbi ezüstérmes csehek büntetőkkel megállították őket, pedig ebben a csapatban már stabil szereplő volt Lizarazu, Thuram és Djorkaeff is. A döntőben amúgy Németország várt volna a csapatra!

12 évnyi szenvedés után óvatos elvárásokkal készültem a végül szinte minden korábbi kínért kárpótló és külön cikket érdemlő 1998-as vébére. Hogy ezúttal végre mennyire igaz volt a csapat egészére nézve, hogy a „ló a verseny napján futott”, annak illusztrálására a sok emlékezetes momentum közül egy dolgot emelnék most ki: az általam egy Suker vezető gólját hangos kárörvendéssel nyugtázó, franciabarátnak távolról sem nevezhető törzsközönséggel bíró füzéri kocsmában megtekintett, (a negyeddöntőben éppenséggel a németeket megállító, így a potenciális 1982-es és 1986-os visszavágót elodázó) horvátok elleni elődöntőben szerezte 142 válogatott mérkőzésének mindkét gólját Thuram. Futballrajongó-énem addigi legboldogabb napja volt az, hiszen végre átlépte árnyékát a gall csapat és vb-döntőbe jutott.

Az igazat megvallva a 2000-es EB sikert bizonyos értelemben többre tartom az amúgy értékesebb ’98-as vébé-címnél, hiszen véleményem szerint összességében komolyabb ellenfelek testén át, drámaibb csaták közepette sikerült kivívni (gondoljunk Raul elhibázott tizenegyesére a negyeddöntőből vagy Abel Xavier kezezésére az elődöntőből). Magának a döntőnek a forgatókönyvét nem lehet überelni, a 94. percben, artikulátlan üvöltést és masszív padló és asztalcsapkodás kiváltva Wiltord egyenlített az (elődöntőben egy szintén legendás mérkőzésen a tizenegyesekből is hálóba találni képtelen házigazda hollandokat emberhátrányban búcsúztató) olaszok ellen és Trezeguet aranygóllal tette fel az i-re a pontot.

A csapat erejéről elég sokat elárul, hogy az első két csoportmeccset megnyerve az első mérkőzés kezdő tizenegyéből (Barthez – Thuram, Desailly, Blanc, Lizarazu – Deschamps, Petit, Zidane, Djorkaeff – Anelka, Henry) 10 (!) játékost pihentetve ezzel a B-csapattal álltak ki a hollandok elleni zárókörben: Lama – Karembeu, Desailly, Leboeuf, Candela – Pires, Vieira, Micoud – Dugarry, Trezeguet, Wiltord.

Ami még különösen széppé tette ezt az EB-t, hogy a németekkel megesett az a szégyen, hogy mindössze egy pontot szerezve nem jutottak tovább a csoportjukból. Ki gondolta volna ekkor, hogy a franciák két év múlva követik a példájukat…

2002-ben sem volt gyengébb a válogatott, mint a vb- és eb-cím begyűjtésekor, ám előbb az Arsenalt bajnoki címre vezető Pires sérült meg a kulcsjátékosok közül, majd közvetlenül a vb-nyitány előtt egy Dél-Korea elleni mérkőzésen Zidane is. Utóbbit ugyan valamelyest összedrótozták később, de a két csúcsformában lévő (emlékezzünk Zidane szenzációs góljára a BL-döntőből!) vezérbika nélkül talán kódolva volt a bukás. Ugyanakkor Németország vb-ezüsttel feledtette a két évvel korábbi lebőgést.

Mivel elég hosszúra nyúlt az eddigi rész, a közelmúltról röviden csak az alábbiakat említeném meg:

2004 újabb német bukta, jó francia rajt, Zidane két gólja Anglia ellen, aztán a „görög csoda”

2006 talán sokan leírták már a franciák nagy generációját, de még egyszer utoljára, a berobbanó Ribéryvel kiegészülve nagyon felszívták magukat és egy szenvedős csoportkör után kiváló játékkal takarították el a következő éveket majd uraló spanyolokat, a címvédő brazilokat és a mai napig utolsó nagy portugál csapatot. Alighanem felvarrhatták volna a második csillagot is a mezre, ha nem állítják ki Zidanet a döntőben (ebben a kérdésben amúgy valószínűleg soha nem kapunk egyértelmű választ, hogy a kiállítás szabályos volt-e (jogosnak nyilván jogos) abban az értelemben, hogy látta-e valaki az esetet vagy tiltott módon videóról visszanézett képsorok alapján született-e meg a döntés), hiszen a hosszabbítás már egyértelmű francia fölényben telt el. Itt amúgy közel volt egy német-francia meccs lehetősége, de végül nem jött létre.

2008 német EB-ezüst, történelmi francia pofon a hollandoktól (1-4; 1968 óta nem kaptak 3-nál több gólt 1 tétmeccsen, akkor 1-5 a Jugoszlávok ellen)

2010 német VB-bronz, francia botrány, széthúzás, klikkek, kiesés
2012 német EB-bronz, sima francia kiesés a spanyolok ellen