Olaszország és Anglia - bizonyos megközelítések (amelyek birtoklói ráérnek arra, hogy ilyesmivel foglalkozzanak) az európai labdarúgókultúra ellenpárjaként, a szükségszerű legnagyobb rivalizálásként tekintenek a két ország focijára. A legvadabb hívek egymással élesen szemben állnak: az olaszoké az angolhoz, az angoloké az olaszhoz képest határozza meg a saját stílusát, eredményességét, erősségét, gyengeségét. Ha a két ország egymással vívott futballharcait nézzük, akkor megérthetjük, hogy miből táplálkozik a másik iránt érzett ellenszenv. Számtalan klubösszecsapást tudnánk felidézni, ahol a rivalizálás csúcsra járatott formában jelent meg. Ez a helyzet a válogatottak esetében is. Szinte álmunkból felkeltve is sorolni tudnánk azokat az olasz-angol meccseket, amelyek szegélyezték a világbajnokságok lassan 90 éves történelmét. Vagy mégsem?
Nem nagy meglepetés, hogy elsősorban a Top5 európai bajnokságban, és ezek közül is Anglia emelkedik ki: 119 vb-kerettag játszik az ország valamely csapatában. Az már talán meglepő, hogy mögöttük Oroszország és Mexikó következik a sorban, illetve hogy a brazil bajnokság mindössze 11 játékost ad a vb-csapatoknak. Egyetlen játékossal a lista utolsó szekciójában szerepel Magyarország: a Bosznia-Hercegovina válogatottjában szereplő Muhamed Besic a Ferencvárosban futballozik.
A világbajnokság legidősebb gárdája az argentin, átlagéletkoruk 28 év és 336 nap (Demichelis last minute behívása nem segített az ügyön), a legfiatalabb válogatott pedig a ghánai sihederek csapata a maguk 25 év, 164 napjával.
Céltudatos és lényegre törő infografikára bukkantunk, ráadásul roppant találó is. Bal felső sarokban a reménytelen csapatok, jobb fent az esélyesek, alul a sötét lovak, Anglia pedig egyszerre tudja mindezt, ami csak első blikkre tűnik túlkapásnak.
A New York Times vicces infografikával segíti a bizonytalan szavazókat. Ha a hülyemezes csapatokra buksz, akkor nem kell sokat vesződnöd, Horvátország a befutó. Ha a végső győztesre vadászol, már nehezebb a helyzeted. Nagyban itt érhető el a kép.